Új-Franciaország

Új-Franciaország
Nouvelle-France
1534 – 1763
Új-Franciaország címere
Új-Franciaország címere		 Új-Franciaország zászlaja
Új-Franciaország zászlaja
Mottó: Montjoie Saint Denis!
Általános adatok
FővárosaQuébec
Terület8 000 000 km²
Népesség90 000 fő
Hivatalos nyelvekfrancia
Vallásrómai katolikus
Államvalláskatolicizmus
Pénznemúj-franciaországi livre
Kormányzat
Államformaalkirályság
ElődállamUtódállam
Quebec tartomány (1763–91) →
Nova Scotia →
Rupert's Land →
Új-Fundland →
Louisiana (Új-Spanyolország) →
A Wikimédia Commons tartalmaz Új-Franciaország témájú médiaállományokat.

Új-Franciaország (franciául Nouvelle-France) a Francia Királyság észak-amerikai gyarmatainak neve volt 1763-ig. 1712-ben, legnagyobb területi kiterjedésekor Új-Franciaország Új-Fundlandtól a Sziklás-hegységig, a Hudson-öböltől a Mexikói-öbölig terjedt.[1] A hétéves háborút követő párizsi békében Franciaország lemondott észak-amerikai gyarmatairól: a Mississippitől keletre fekvő területeket Nagy-Britannia, a nyugatiakat Spanyolország kapta. A spanyolok 1800-ban visszaadták Louisianiát, amelyet azonban Napóleon 1803-ban eladott az Egyesült Államoknak.

Francia felfedezések

1523-ban I. Ferenc francia király megbízta a firenzei Giovanni da Verrazzanót, hogy keressen egy nyugati útvonalat Kínába.[2] Verrazzano átkelt az Atlanti-óceánon és a mai Dél-Karolina állam környékén érte el az amerikai kontinenst. Innen északra haladva felderítette a partvonalat, az európaiak közül elsőként hajózott be a New York-i öbölbe, majd Új-Fundland érintésével visszatért Franciaországba. Verrazzano az általa felderített a király tiszteletére Francescának, illetve Nova Galliának nevezte el.[3]

1534-ben Jacques Cartier egy keresztet állított fel a Gaspésie-félszigeten és a területet a francia korona birtokának nyilvánította.[4] A kolóniák alapítása eleinte kudarcba fulladt, de francia halászok rendszeresen felkeresték az észak-amerikai partokat és hamarosan rájöttek, hogy a prémkereskedelemben (különösen a kanadai hód szőrméjében) hatalmas üzleti lehetőségek rejlenek.

Francia hugenották 1564-ben megpróbálkoztak egy floridai kolónia létrehozásával, de Fort Caroline-t a spanyolok a következő évben kifosztották.

Az 1580-as évekre több francia társaság alapult, hogy a kanadai és acadiai algonkin és irokéz indiánoktól prémeket vásároljanak. Állandó telepeket azonban nem sikerült felállítaniuk: 1598-ban a Sable-szigeten, 1600-ban Tadoussacnál, 1604-ben pedig a Saint Croix-szigetnél alapítottak kolóniát, de egyik sem volt képes fennmaradni. Utóbbit 1605-ben Port Royalba költöztették, két évvel később elhagyták, 1610-ben újraalapították, csak hogy 1613-ban az angolok felégessék.[4]

Québec alapítása

Québec 1608-ban

1608-ban Pierre Dugua de Mons és Samuel de Champlain IV. Henrik pénzügyi támogatásával és 28 főnyi lakossággal megalapították a franciák második állandó észak-amerikai települését, Québecet.[5] Az éhség és a hideg sok áldozatot szedett, még 1630-ban is csak 103 lakosa volt a városnak, bár 1640-re a létszám 355-re növekedett.[6]

Champlain szövetséget kötött a helyi algonkin és innu indiánokkal, akik hadban álltak az irokézekkel. 1609-ben Champlain és két másik francia elkísérte az algonkinokat és huronokat az irokézek ellen vívott csatába, ahol muskétájának egyetlen lövésével két irokéz főnököt megölt. A közös harc megszilárdította a franciák szövetségét a környező indiánokkal, amely jelentősen elősegítette a prémkereskedelem zavartalan folytatását.[7] Sok francia (mint például Étienne Brûlé) élt az indiánok között, megtanulták nyelvüket és szokásaikat; tolmácsként és felfedezőként segítették országuk befolyásának terjesztését. Az irokézek és a franciák közötti viszony viszont a 17. század nagy részében ellenséges volt.[7]

Samuel de Champlain térképe Új-Franciaországról (1612)

A gyarmatok lélekszáma több évtizeden keresztül mindössze néhány száz volt, míg a délebbi angol kolóniákra özönöltek a telepesek. Richelieu bíborost aggasztotta az erőviszonyok különbsége és lépéseket tett az észak-amerikai gyarmatok megerősítésére. 1627-ben megalapította az Új-Franciaország Társaságot, amely befektetőket keresett és földosztással sok száz új telepest csábított az Újvilágba.[8] A bíboros elrendelte, hogy csak katolikusok telepedhettek le a gyarmatokon, más vallásúaktól megkövetelték az áttérést. Sok hugenotta kivándorló ezért inkább az angol kolóniákat választotta.[8] Szintén Richelieu vezette be a félfeudális seigneur-rendszert. A gyarmatok földjével a Társaság rendelkezett, ő osztotta ki a földbirtokosoknak (seigneur-oknak), akik aztán egy részét saját maguknak tartották meg, többségét pedig bérlőknek adták ki. Ez a rendszer a Szent Lőrinc-folyó völgyében egészen a 19. század közepéig fennmaradt.

Az angol gyarmatokkal ellenséges volt a viszonyuk, 1629-ben a britek Québecet is elfoglalták és egészen 1632-ig megszállva tartották.[9] Champlain, aki akkor már a gyarmat kormányzója volt, ekkor utasította Sieur de Laviolette-et Trois-Rivières megalapítására.

Jezsuita missziók

Gabriel Sagard misszionárius könyve, a Nagy utazás a huronok országában, 1632.

Champlain 1635-ös halála után a katolikus egyház kívánt egy utópikus keresztény közösséget létrehozni az Újvilágban.[10] 1642-ben az ő támogatásukkal jött létre a Szent Lőrinc-folyó mentén Ville-Marie, a mai Montréal elődje. Az 1640-es években megerősödött a jezsuiták missziós tevékenysége és a Nagy-tavak környékén sok huront keresztény hitre térítettek. A huron társadalom egyre nagyobb mértékben függővé vált a franciákkal való kereskedelemtől. Nemcsak fegyvereiket, hanem mindennapi tárgyaikat és a temetéskor a halott mellé helyezendő értékeket is az európaiaktól szerezték be. A franciák viszont csak azokat a törzseket látták el árukkal, amelyek barátságosan viselkedtek a misszionáriusaikkal.[11]

1634-ben a Québecbe érkező francia gyerekekkel megérkezett a gyarmatokra a kanyaró, amely az indiánok között súlyos, sok halálos áldozattal járó járványokat okozott.[12] Jean de Brébeuf jezsuita hittérítő is tanúja volt a járvány pusztításának és úgy írt, hogy az indiánok halálmegvető életfilozófiája a keresztény térítés tökéletes alanyává teszi őket. A vallás terjedését segítette az is, hogy a huronok úgy hitték, hogy megtérés megvédi őket a betegséget okozó gonosz varázslattól.

1648-ban az irokézek átfogó támadást intéztek a meggyengült huronok ellen, sok falujukat elpusztították, a kezükbe kerülő jezsuitákat pedig - köztük Brébeuf-öt - meggyilkolták. Az 1653-as békekötés után a franciák megkezdték az irokézek térítését is, de öt évvel később a háború kiújult, a missziókat pedig feladták.

Királyi tartomány

Az irokéz támadás idején egész Új-Franciaország európai lakossága kb. hétszáz főből állt és településeik alig tudtak ellenállni az indiánoknak. 1663-ban XIV. Lajos királyi tartománnyá nyilvánította Új-Franciaországot és ingyenes hajóúttal és egyéb kedvezményekkel buzdította az áttelepülést. A gyarmat lakossága hamarosan meghaladta a háromezret.[13] 1665-ben a király egy ezrednyi katonával erősítette meg Québec védelmét. A közigazgatást átalakították, visszafogták az egyház jogosultságait és a kormányzó és az intendáns azontúl a párizsi tengerészeti miniszternek felelt. Colbert miniszter Jean Talont nevezte ki első intendánssá. Az általa végrehajtott 1666-os népszámlálás szerint a gyarmaton 3215 európai élt; közülük azonban 2034 volt férfi és csak 1181 nő.[14] Talon megreformálta a földbérleti rendszert, előírta, hogy a birtokosok ténylegesen a földjükön éljenek és korlátozta a birtok nagyságát, hogy földterületeket szabadítson fel az új telepeseknek. Erőfeszítései nagyrészt eredménytelenek maradtak, csak kevés új bevándorló érkezett és az általa támogatott iparok messze elmaradtak a prémkereskedelem jövedelmezőségétől.

Új-Franciaországban alig létezett kiépített szállítási infrastruktúra. Csak néhány rövid utat és csatornát építettek, a szállítás döntő része a folyókon (főleg a Szent Lőrinc-folyón és mellékágain) zajlott. Télen, amikor a vizek befagytak, szánon közlekedtek. Nagyobb szabású út- és csatornaépítő program csak az 1830-as évektől indult meg.

A férfiak és nők számának eltérése miatt a XIV. Lajos fiatal, házasulandó korban lévő nőket toborzott a gyarmatok számára. 1663-1673 között mintegy 800, főleg Párizs környékéről és Normandiából származó nő érkezett Új-Franciaországba, akik utazási költségeit és hozományát a kincstár állta. A "király leányai" (les filles du roi) önként vállalták, hogy a gyarmatokon keresnek férjet maguknak, többnyire azért, mert otthonukban nem tudtak társadalmi helyzetüknek megfelelő házasságot kötni. 1672-re Új-Franciaország népessége elérte a 6700-at; az észak-amerikai francia nők gyermekszáma pedig 30%-kal meghaladta az anyaországbeliekét.[15]

A 18. század elejére mind Franciaország, mind amerikai gyarmatai gazdasága fellendült. A korábban elhanyagolt iparágak, a halászat és a mezőgazdaság is virágzott. Megépült a Montréal és Québec közötti országút, a Chemin du Roy. Fejlődött a kereskedelem, új kikötők épültek. A gyarmat lakossága 1720-ban megközelítette a 25 ezret.

Louisiana

A 17. század végén a franciák kiterjesztették befolyásukat Észak-Amerika középső részeire, a brit tizenhárom gyarmattól nyugatra. A XIV. Lajosról La Louisiane-nak elnevezett hatalmas területet 1682-ben kezdte el felderíteni René-Robert Cavelier de La Salle, aki lehajózott a Mississippi torkolatáig és a folyó egész völgyét francia tulajdonnak nyilvánította.[16] La Salle 1685-ben új kolóniát próbált létrehozni a Mississippi deltájában, de eltévedt, a települést járvány sújtotta és a túlélőket végül lemészárolták az indiánok.[17] A folyó felső szakaszán és az Ohio völgyében azonban több, stratégiai fontosságú francia erőd épült, amelyek a későbbi terjeszkedés bázisává váltak. Idővel állandó településeket alapítottak, mint New Orleans-t és St. Louis-t és a francia befolyás azután is erős maradt, hogy az Egyesült Államok megvásárolta Louisianiát Napóleontól.

Gazdaság és prémkereskedelem

Új-Franciaország gazdaságára jellemző volt, hogy egy-egy árucikk termelésén és Európába való szállításán alapult. Kezdetben, a 16. és 17. században ez az áru a tőkehal volt, majd miután az északkeleti partvidékről tovább terjeszkedtek a kontinens belsejébe, a fő kereskedelmi cikk a prém lett.[18] A prémkereskedelem központjává a kedvező helyen, a Szent Lőrinc- és Ottawa folyók találkozásánál fekvő Ville-Marie (ma Montréal) vált.

Új-Franciaország térképe 1703-ban

1627 decemberében az Új-Franciaország Társaság kapta meg a prémkereskedelem monopóliumár az észak-amerikai francia területeken.[19] Az európai lakosság kis létszáma miatt a prémek begyűjtését többnyire az őslakos indiánok végezték, majd fegyverekre, alkoholra, fémtárgyakra és különböző egyéb árucikkekre cserélték. A Társaság kihasználta monopolhelyzetét a cserearányok számára kedvező beállításában és a konkurencia kiszorításában. Montréal gyorsan növekedett és a prémkereskedelemre épülő másodlagos iparágak - mint a cserzőműhelyek -, valamint a kereskedők kiszolgálását végző fogadók, kocsmák, raktárak száma gyarapodott. A szőrme volt a legjövedelmezőbb árucikk és emiatt a gazdaság más ágazatai - például a mezőgazdaság Montréal környékén - stagnáltak vagy visszafejlődtek.[20] 1683-ra a város lakossága már elérhette a 900 főt.

Idővel a prémes állatok gyakorisága csökkent és az indiánok, valamint a prémvadászok kezdték megkerülni a francia hatóságokat. Nőtt a feketepiac és csempészet jelentősége, az áru egy részét a jobb árat kínáló angol vagy holland kereskedőknek adták el. A szőrmekereskedelem jelentősége fokozatosan visszaesett és a 18. század közepére elvesztette vezető jellegét a gyarmat gazdaságában.

1611-ben Henry Hudson a brit korona tulajdonává nyilvánította a Hudson-öböl partvidékét. 1670-ben II. Károly király unokatestvérének, Pfalzi Rupert hercegnek adományozta az északi prémkereskedelem monopóliumát a Hudson-öböl Társaság kormányzósága révén. Ezt a területet a későbbiekben is Rupert földjének (Rupert’s Land) nevezték. A Társaság létrehozásában a gyarmati bürokráciával elégedetlen francia prémvadászok is részt vettek.[21][22][23]

Louisiana gazdasága

A Mississippi völgyében sokáig nem épült jelentős település és a tartomány fenntartása veszteséges volt. A folyó potenciális szállítási útvonalat kínált, de az első szarvas- és medvebőrszállítmányt csak 1705-ben küldték le rajta. A kincstár 1713-ban Antoine Crozat bankárnak adta ki a gyarmatot 15 évre, de miután befektetéseinek négyszeresét veszítette el, Crozat felmondta a szerződést. Louisiana 1719-ben a John Law-féle Indiák Társaságához került, amely pénzügyi spekulációk miatt lett hírhedt néhány évvel később és csúfosan megbukott. A Társaság nagyszabású betelepítési programot indított, elsősorban elítélt bűnözőket és prostituáltakat szállítottak Franciaországból a tengerentúlra.

Fegyveres konfliktusok

Észak-Amerika 1702-ben

Új-Franciaország gazdagságának fő forrása a prémkereskedelem volt, annak központja pedig Montréal. Innen indultak nyugat és észak felé az expedíciók, ide hozták be az indiánok a cserélendő prémeket. Emiatt elsődleges célpontja volt az angolokkal és hollandokkal szövetségben álló irokézeknek.[24] Az irokézek háborúban álltak a huronokkal és algonkinokkal is, akikkel a franciak baráti kapcsolatokat ápoltak. 1642 után az irokézek szinte évente támadták a franciák településeit, míg 1653-ban Montréal jelentős erősítéseket nem kapott; ezután békét kötöttek.[25] Az indián háborúk egyik hőse Adam Dollard des Ormeaux volt, aki 1660-ban 16 francia és 40 huron szövetségesével egy kis erődítményben feltartott egy 700 fős ellenséges indián sereget és akkora veszteségeket okozott nekik, hogy bár Ormeaux-t és társait mind megölték, felhagytak Montréal ostromának tervével.[26]

1688-ban a pfalzi örökösödési háború mellékhadszíntereként kitört Vilmos király háborúja és a britek irokéz segítséggel betörtek Új-Franciaországba. A franciák és az algonkin nyelvű törzsek Wabanaki Konföderációja megállította az előrenyomulásukat és a béketárgyalásokon a Kennebec-folyót határozták meg az angol és francia befolyási övezet határaként.[27]

1697-ben véget ért a háború, ám öt évvel később újrakezdődtek az ellenségeskedések, amikor a spanyol örökösödési háború elért Észak-Amerikába Anna királynő háborúja néven. Bár északon a franciák egy időre megszállták a brit Hudson-öböl Társaság prémkereskedő állomásait, délen kevesebb sikerrel jártak; az angolok 1710-ben benyomultak Acadiába és elfoglalták Port Royalt. Az utrechti béke következtében Nagy-Britannia javára elvesztették Új-Fundlandot és Nova Scotia egy részét.[28] A békekötés után felépítették Louisbourg erődjét, amely a Szent Lőrinc-folyó menti városokat volt hivatott védelmezni.[29]

Sébastien Rale atya halála a róla elnevezett háborúban

A határvidéken 1722 és 1725 között zajlott az ún. Rale atya háborúja a brit gyarmati erők és a franciák által támogatott Wabanaki Konföderáció között. A mai Új-Brunswick és Maine területének hovatartozása bizonytalan volt és a faranciák katolikus missziók telepítésével igyekeztek a maguk számára biztosítani azt.[30][31] A háború a britek győzelmével végződött, akik megszállták Maine-t, az indiánok nagy része pedig északra húzódott.

Ezután béke honolt Új-Franciaországban egészen 1744-ig, amikor kitört az osztrák örökösödési háború, melynek észak-amerikai színterét György király háborújának nevezték. Előbb a franciák támadtak és sikertelenül próbálták elfoglalni Nova Scotia brit központját, Annapolis Royalt. 1745-ben Massachusetts kormányzója ellentámadást indított és másfél hónapnyi ostrom után elfoglalta Louisbourgot. D'Anville hercege Franciaországból akart áthajózni az óceánon 11 ezer katonát, de a szélcsend, a viharok és az angol flotta támadásai miatt expedíciója kudarcba fulladt. Az 1748-as Aix-la-Chapelle-i béke visszaállította a gyarmatokon a háború előtti status quót.

1749-ben a britek Nova Scotiában a korábbi békeszerződést felrúgva megalapították Halifax városát és elkezdődött az ún. Le Loutre atya háborúja. A hadiállapot hat évig tartott az acadiai franciák és a mikmak indián szövetségeseik, valamint az angolok között, míg az utóbbiak a Fort Beauséjour-i csatában döntő győzelmet nem arattak és ki nem kényszerítették a békét.[32]

A hétéves háború

Észak-Amerika a hétéves háború előtt

Az észak-amerikai gyarmatokon a britek nyilvánvaló erőfölényben voltak. Új-Franciaország európai származású lakossága ekkor már 70 ezer volt, ami viszont eltörpült a tizenhárom gyarmat egymilliós népessége mellett (amelyben jelentős számú francia hugenotta is volt). Európában a hétéves háború fegyveres összecsapásai csak 1756-ban kezdődtek meg, míg Észak-Amerikában már 1754-ben megkezdődtek az ellenségeskedések az Ohio-folyó völgyének birtoklásáért. Miután a 22 éves George Washington által vezetett virginiai milícia vereséget szenvedett a franciáktól, a britek átfogó offenzívát terveztek Québec elfoglalására. A háború kezdetén kiűzték a korábban elcsatolt területek francia nyelvű lakosságát. Bár az acadiai határvidéken fekvő Fort Beausejour-t sikerült elfoglalni, további hadjárataik hosszú ideig sikertelennek bizonyultak. 1755 júliusában a franciák győztek a monongahelai csatában (amelyben a brit főparancsnok, Edward Braddock is halálos sebet kapott), a következő években pedig offenzíváik a rossz szervezés, a széthúzás és a franciák ügyes védekezése miatt. 1756-ban Montcalm márki csapatai elfoglalták az Ontario-tó legfontosabb angol erődítményét, Fort Oswegót; a következő évben pedig George-tó partján fekvő Fort William Henry-t is. Montcalm szabadon engedte az erőd katonáit és lakosait, de indián szövetségesei lecsaptak a visszavonuló angolokra és kétharmadukat lemészárolták. Eközben az angolok próbálkozása Louisbourg bevételére sikertelennek bizonyult.

Részben a háborús sikertelenségek miatt a londoni kormány megbukott. id. William Pitt új kormánya (1766–1768) új stratégiát alkalmazott: szövetségeseivel Európában igyekezett leköttetni a francia hadsereget, ő pedig erősítéseket küldött a gyarmatokra. Franciaország gyengébb flottája miatt nem merte megkockáztatni, hogy jelentős erőket küldjön át az óceánon. 1758-ban fordult a kocka: Louisbourg újabb ostroma sikerrel zárult és a britek lezárhatták a Szent Lőrinc-folyó torkolatát. 1759 szeptemberében elesett Québec, 1760-ban pedig Montréal. Szeptember 8-án a maradék francia erők is letették a fegyvert.

A hétéves háborút lezáró párizsi békében Franciaország elvesztette valamennyi észak-amerikai birtokát. A Mississippitől keletre lévő területeit Nagy-Britannia, míg Louisianát Spanyolország kapta meg.[33] A francia nyelv és a katolikus vallás azonban sokáig domináns maradt Kanadában és máig is az Québec tartományban.

Új-Franciaország területének további sorsa

Tizenkét évvel Új-Franciaország megszűnése után kitört az amerikai függetlenségi háború. Az újonnan létrejövő Egyesült Államok megkapta a Nagy-tavaktől délre eső valamikori francia területeket.

1801-ben a spanyol-francia szövetségi szerződés visszajuttatta Louisianát Franciaországnak, de Bonaparte Napóleon 1803-an eladta azt az Egyesült Államoknak, végleg befejezve a francia gyarmatosítási törekvéseket az észak-amerikai kontinensen.

Az északi új-franciaországi tartományok 1791 és 1841 között Alsó- és Felső-Kanada néven brit gyarmatok voltak. 1841-ben Kanada tartomány néven egyesítették őket, majd 1847-ben létrejött az észak-amerikai angol gyarmatokat egyesítő Kanadai Konföderáció.

A valamikori hatalmas francia gyarmat egyetlen maradványa Saint-Pierre és Miquelon, egy apró szigetcsoport Új-Fundland partjaitól 25 km-re, amely tengerentúli területként a mai napig francia Franciaországhoz tartozik.

Jegyzetek

  1. ↑ Control and Order in French Colonial Louisbourg, 1713–1758, Andrew John Bayly Johnston, 2001, MSU Press pp. 8–9 [1]
  2. ↑ Raymonde Litalien. Champlain: The Birth of French America. McGill-Queen's Press - MQUP, 115. o. (2004). ISBN 978-0-7735-7256-0 
  3. ↑ Alan Axelrod. A Savage Empire: Trappers, Traders, Tribes, and the Wars That Made America. St. Martin's Press, 50. o. (2011). ISBN 978-1-4299-9070-7 
  4. ↑ a b Roger E. Riendeau. A Brief History of Canada. Infobase Publishing, 36. o. (2007). ISBN 978-1-4381-0822-3 
  5. ↑ Liebel, Jean. Pierre Dugua, sieur de Mons, fondateur de Québec. Paris: Le Croît vif, 1999.
  6. ↑ Estimated population of Canada, 1605 to present. Statistics Canada, 2009. (Hozzáférés: 2010. augusztus 26.)
  7. ↑ a b Douglas Hunter, God's Mercies: Rivalry, Betrayal and the Dream of Discovery, Random House of Canada Limited, 2000, pp. 240–242
  8. ↑ a b Knecht, R.J.. RIchelieu. Essex, England: Pearson Education Limited, 165. o. (1991). ISBN 0-582-43757-1 
  9. ↑ Fry, Michael. The Scottish Empire. Tuckwell Press, 21. o. (2001). ISBN 1-84158-259-X 
  10. ↑ Shenwen, Li. Stratégies missionnaires des Jésuites Français en Nouvelle-France et en Chine au XVIIieme siècle. Les Presses de l'Université Laval, L'Harmattan, 44. o. (2001). ISBN 2-7475-1123-5 
  11. ↑ Erik R. Seeman. The Huron-Wendat Feast of the Dead: Indian-European Encounters in Early North America. Baltimore: The Johns Hopkins University Press, 95. o. (2011) 
  12. ↑ Erik R. Seeman. The Huron-Wendat Feast of the Dead: Indian-European Encounters in Early North America. Baltimore: The Johns Hopkins University Press, 50. o. (2011) 
  13. ↑ American Colonies: The Settling of North America. New York: Penguin Books, 365–366. o. (2001. április 30.). ISBN 978-0-14-200210-0 
  14. ↑ Statistics for the 1666 Census. Library and Archives Canada, 2006. [2015. szeptember 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. június 24.)
  15. ↑ Le peuplement d'un pays. Musée de la civilisation, 1998. [2013. november 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. december 5.)
  16. ↑ Paul R. Magocsi. Encyclopedia of Canada's Peoples. University of Toronto Press, 539–540. o. (1999). ISBN 978-0-8020-2938-6 
  17. ↑ René Chartrand. The Forts of New France: The Great Lakes, the Plains and the Gulf Coast, 1600-1763. Osprey Publishing, 51. o. (2010). ISBN 978-1-84603-504-3 [halott link]
  18. ↑ Watkins, Melville H. "A Staple Theory of Economic Growth." The Canadian Journal of Economics and Political Science / Revue canadienne d'Economique et de Science politique 29.2 May (1963): 141-58. Web. 20 Feb. 2012.
  19. ↑ Adair, E R. "The Evolution of Montreal under the French Regime." Report of the Annual Meeting of the Canadian Historical Association / Rapports annuels de la Société historique du Canada 21.1 (1942): 20-41. Web. 20 Feb. 2012.
  20. ↑ Innis, H A. "Significant Factors in Canadian Economic Development[halott link]." Canadian Historical Review 18.4 (1937): 374-84. Web. 1 Feb. 2012.
  21. ↑ Hudson's Bay Company is born May 2, 1670. HBC Heritage, Hudson’s Bay Company. (Hozzáférés: 2013. november 14.)
  22. ↑ Explorers: Radisson and des Groseilliers. HBC Heritage, Hudson's Bay Company. (Hozzáférés: 2013. november 14.)
  23. ↑ Fuchs, Denise. Embattled Notions: Constructions of Rupert’s Land’s Native Sons, 1760 To 1861 (Subscription required), Manitoba History, (44): 10–17. 0226–5044. o. (2002. március 1.) 
  24. ↑ Encyclopaedia Britannica, Inc.. Native Peoples of the Americas. Encyclopaedia Britannica, Inc., 99. o. (2010). ISBN 978-1-61535-365-1 
  25. ↑ Keith F. Otterbein. How War Began. Texas A&M University Press, 211. o. (2004). ISBN 978-1-60344-637-2 
  26. ↑ Barry M. Gough. Historical Dictionary of Canada. Scarecrow Press, 27. o. (2010). ISBN 978-0-8108-7504-3 
  27. ↑ William Williamson. The history of the state of Maine. Vol. 2. 1832. p. 27; Griffiths, E. From Migrant to Acadian. McGill-Queen's University Press. 2005. p.61; Campbell, Gary. The Road to Canada: The Grand Communications Route from Saint John to Quebec. Goose Lane Editions and The New Brunswick Heritage Military Project. 2005. p. 21.
  28. ↑ Axelrod, Alan. Blooding at Great Meadows: young George Washington and the battle that .... Running Press, 62. o. (2007). ISBN 0-7624-2769-8. Hozzáférés ideje: 2010. augusztus 16. 
  29. ↑ History of Louisbourg. The Fortress Louisbourg Association, 2008. [2010. július 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. június 9.)
  30. ↑ Meductic Indian Village / Fort Meductic National Historic Site of Canada. Parks Canada. (Hozzáférés: 2011. december 20.)
  31. ↑ John Grenier, The Far Reaches of Empire. University of Oklahoma Press, 2008, p. 51, p. 54.
  32. ↑ John Grenier. The Edge of Empire: War In Nova Scotia. 2008.
  33. ↑ Junius P. Rodriguez. The Louisiana Purchase: A Historical and Geographical Encyclopedia. ABC-CLIO, 272. o. (2002). ISBN 9781576071885 

Fordítás

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a New France című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Irodalom

  • Dictionary of Canadian Biography életrajzok
  • Chartrand, René. The Forts of New France in Northeast America 1600–1763. Osprey Pub (2008). ISBN 978-1-84603-255-4. Hozzáférés ideje: 2015. október 27. 
  • Chartrand, René. The forts of New France : the Great Lakes, the Plains and the Gulf Coast, 1600–1763. Osprey Pub (2008). ISBN 978-1-84603-504-3. Hozzáférés ideje: 2015. október 27. 
  • Charbonneau, H. et al.. The First French Canadians: Pioneers in the St. Lawrence Valley. University of Delaware Press (1993) 
  • Choquette, Leslie. Frenchmen into peasants : modernity and tradition in the peopling of French Canada. Cambridge, MA: Harvard University Press (1997). ISBN 0-674-32315-7 
  • Dale, Ronald J.. The Fall of New France: How the French Lost a North American Empire, 1754–1763. Toronto: James Lorimer and Company, Ltd. (2004) 
  • Dechêne, Louise. excerpt and text search Habitants and merchants in seventeenth-century Montreal. Montreal: McGill-Queen's University Press (1992) 
  • Eccles, W. J.. Canadian Society during the French Regime (1968) 
  • Eccles, W. J.. The Canadian Frontier, 1534–1760. Toronto: Holt Rinehart Winston (1969) 
  • Greer, Allan. The people of New France. Toronto: University of Toronto Press (1997). ISBN 0-8020-7816-8 
  • Harris, Richard Colebrook. The Seigneurial System in Early Canada. Montreal: McGill-Queen's (1966) 
  • Landry, Yves. Fertility in France and New France: The Distinguishing Characteristics of Canadian Behavior in the Seventeenth and Eighteenth Centuries, 577–592. o. (1993) 
  • Moogk, Peter N.. La Nouvelle-France : the making of French Canada : a cultural history [archivált változat]. East Lansing: Michigan State University Press (2000). ISBN 0-87013-528-7. Hozzáférés ideje: 2014. december 5. [archiválás ideje: 2011. augusztus 5.] 
  • Trigger, Bruce. The Children of Aataentsic. A history of the Huron People to 1660. Montreal: McGill-Queens University Press (1976) 
  • Kingsford, William. The History of Canada: Canada under French rule. Roswell & Hutchinson (1890) 
  • Parkman, Francis. Francis Parkman : France and England in North America, Pioneers of France in the New World, The Jesuits in North America in the Seventeenth Century, La Salle and the Discovery of the Great West, The Old Regime in Canada. Library of America (1983) 
  • The Chronicles of Canada: Volume II – The Rise of New France, 2009 reissue, Fireship Press (1914). ISBN 1-934757-45-4 
  • Wrong, George M.. The Conquest of New France: A Chronicle of the Colonial Wars. Yale University Press (1918). ISBN 1-58057-276-6. Hozzáférés ideje: 2011. március 4.