Gerhard Schröder

Gerhard Schröder
A Német Szövetségi Köztársaság 7. kancellárja
Hivatali idő 1998. október 27. – 2005. november 22.
Előd	Helmut Kohl
Utód	Angela Merkel
Született	1944. április 7. (80 éves)[1][2][3][4][5] Mossenberg-Wöhren
Párt	SPD
Választókerület	Hannover
Szülei	Erika Vosseler Fritz Schröder
Házastársa	Doris Schröder-Köpf (1997 – 2018. április 11., 4) Hiltrud Schwetje (1984–1997, 3) Anne Taschenmacher (1972–1984, 2) Eva Schubach (1968–1972, 1) Kim So-yeon (2018. május 2. – , Szöul, 5)
Foglalkozás	jogász politikus tanácsadó szakíró lobbista német kancellár
Iskolái	Göttingeni Egyetem
Vallás	evangélikus kereszténység
Díjak	German Media Award Quadriga Jelena királynő rendje Hannover díszpolgára ( – 2022. március 15., return of award, 2006. február 24.) Románia Csillaga érdemrend nagykeresztje Order of the Cross of Terra Mariana, 1st Class a Szentpétervári Állami Egyetem díszdoktora (2003. június) honorary doctor of the Tongji University (2002. december 30.) honorary doctor of Marmara University (2005. április 4.) honorary doctor of the University of Göttingen (2005. június 14.) Knight of the Order of the White Eagle (2002) Katolikus Izabella-rend lovagja Alsó-szászországi érdemrend Fehér Oroszlán-rend (2017. október 28.) Grand Cross of the Order of the Sun of Peru‎ Grand Cross 1st class of the Order of Merit of the Federal Republic of Germany (1999. június 30.) honorary doctor of the Tongji University (2002) honorary citizen of Cheb Order of the Golden Eagle Order of the Golden Fleece National Maltese Order of Merit Ludwig Erhard Prize for Publications in Economics (2016)
Gerhard Schröder aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Gerhard Schröder témájú médiaállományokat.

Ez a szócikk a kancellárról szól. Hasonló címmel lásd még: Gerhard Schröder (egyértelműsítő lap).

Gerhard Fritz Kurt Schröder (Mossenberg-Wöhren, Észak-Rajna-Vesztfália, 1944. április 7. –) német szociáldemokrata politikus, 1998 és 2005 között Németország kancellárja volt.

Élete

Apja, Fritz Schröder a második világháborúban, 1944-ben Romániában esett el, összesen négy idősebb testvére van.

Már 1963-ban, 19 évesen, belépett a SPD-be és 1980-tól 1986-ig tagja volt a nyugatnémet parlamentnek (németül Deutscher Bundestag).

Magánélete

Schröder ötször nősült. Első felesége Eva Schubach (1968–1972), a második Anne Taschenmacher (1972–1984), a harmadik Hiltrud Hensen (1984–1997), a negyedik Doris Köpf (1997–2018), az ötödik Kim So-yeon (2018–). Saját gyermeke nem született.

Politikai életútja

A hadiárva Schröder esti egyetemen végzett jogot a Göttingeni Egyetemen, majd ügyvédi praxist folytatott. Helmut Schmidt iránt érzett tisztelete a Németország Szociáldemokrata Pártjába (SPD) vitte. 1977-ben a jusók (ifjú szocialisták, az SPD ifjúsági szervezete) országos elnökévé választották. 1979-ben, amikor betöltötte 35. évét, e címről le kellett mondania.

1980-ban a Bundestag képviselője lett. Az ún. „Brandt-unokák” nemzedékéhez tartozott, akik Helmut Schmidt pragmatikus kormányzását baloldalról bírálták. Schröder mind a jóléti kiadások lefaragásában, mind a nyugat-európai rakétatelepítések kérdésében bírálta kancellárját. 1981-ben némi felháborodást keltett a parlamentben azzal, hogy ő volt az első férfi képviselő, aki nem viselt nyakkendőt beszéde alatt.

1986-ban Schröder Alsó-Szászország tartományban indult a miniszterelnökségért. A kampányban a kormányzó CDU-t és Albrecht miniszterelnököt egy szociáldemokrata–zöld koalíció élén kívánta leváltani. A választásokon saját pártja ugyan előretört, de a kormányváltáshoz az eredmény kevés volt. Schröder a hannoveri parlamentben átvette az ellenzék vezérének szerepét, 1988-ban bizalmatlansági indítványt intézett Albrecht ellen, de elveszítette a szavazást.

Miniszterelnök

1990 tavaszán sikerült a kormányváltás: a Zöldekkel kötött koalícióval tizennégy év után újra szociáldemokrata miniszterelnöke lett Alsó-Szászországnak.

A német újraegyesítés kérdésében Schröder – nemzedéktársaihoz hasonlóan – szkeptikus nézeteket vallott. Mindezt a társadalomban igen sokan úgy értelmezték, hogy az SPD tulajdonképpen nem akarja a német egységet. Ennek következménye volt az 1990-es Bundestag-választások elvesztése. A későbbiekben Alsó-Szászország igen kevés hajlandóságot mutatott a keleti tartományokkal való szolidaritásra, amiért Schrödert azóta is sok kritika érte.

A miniszterelnöki évek során Schröder fokozatosan pártja jobboldalára sodródott. Különösen jó kapcsolatokat épített ki a nagytőke képviselőivel, illetve menedzserekkel. 1994-ben sikerült megszereznie pártja számára Alsó-Szászországban az abszolút többséget, majd 1998-ban még jobb eredményt elérve pártjának egyik reményhozója lett akkor is, ha az egyébként az SPD-ben uralkodó balos közhangulat egyébként nem kedvezett neki (1993-ban megpályázta a pártelnökséget, de Rudolf Scharpinggal szemben alulmaradt).

1998-ban Bundestag-választások következtek – Schröder esélyes volt a kancellárjelöltségre, de ehhez meg kellett vívnia az új pártelnökkel, Oskar Lafontaine-nel. Lafontaine az SPD „kedvence” volt ekkor, a párton belül igen nagy népszerűség övezte, a „centrista” Schröderrel szemben ő volt inkább szociáldemokrata. Végül mégis Schröder lett a párt jelöltje, abból a megfontolásból, hogy a tizenhat éve regnáló Helmut Kohllal szemben olyasvalakit kell indítani, aki a centrumból is képes szavazatokat hozni. (Lafontaine már 1990-ben alulmaradt Kohllal szemben.)

Kancellárként

Schröder 1998. szeptemberben visszatornázta pártját 40% fölé, így – a Zöldekkel koalíciót kötve – kormányt alakíthatott. Az új kormány a „Neue Mitte” (Új Közép) programját hirdette meg, alapvetően a fiatalítás hatását kívánta kelteni, a kései Kohl-évek szürkeségével szemben. Ezt szolgálta az is, hogy az új kormány öt tagja nő volt, egytől egyig fiatalosak. (Őket nevezték egyesek „Gerhard angyalai”-nak.) Schröder lezserebb kormányzási stílusának egyik jelképe volt egy pártrendezvényen elhangzott mondata, amikor többen autogramot kértek tőle: Hozz már egy üveg sört, különben sztrájkolok és abbahagyom az írást! (Hol mir mal 'ne Flasche Bier, sonst streik' ich hier und schreib nicht weiter!).

A Schröder-kormány első intézkedései közé tartozott, hogy a Kohl-kormány utolsó éveiben megkezdett, a recsegő-ropogó jóléti államot karcsúsító reformokat visszavette, így az SPD szociális profilját erősítette. Az ekkor még tartó konjunktúra elkendőzte ezen intézkedések káros voltát.

A politikai realitás a külpolitikában érte utol az SPD-Zöld koalíciót. 1999. márciusban a NATO megkezdte a Jugoszlávia elleni légicsapásokat a koszovói válság megoldása érdekében. A német haderő (Bundeswehr) először állt a harci bevetés kérdése előtt, ráadásul a NATO területén kívül (ún. out-of-area-bevetés). Schröder a harci bevetés mellett döntött, ezzel nyíltan szembeszegülve pártelnökével és pénzügyminiszterével, Lafontaine-nel, akivel már a választási győzelem óta érett a konfliktus. Lafontaine ekkor lemondott mind a pártelnökségről, mind a miniszterségről. Az SPD élére ekkor – más megoldás híján – a kancellárnak kellett állnia, akinek pártvonalon soha nem voltak igazán sikerei. A pártban, de a közvéleményben is nagymértékű ellenállással kellett a kormánynak szembenéznie a Bundeswehr bevetéséről szóló döntés után, de ez leginkább a Zöldek és Joschka Fischer külügyminiszter szembenállásán érzékeltethető. 2001-ben, amikor a macedóniai bevetésről kellett dönteni, a Bundestagban csak az ellenzék szavazatainak köszönhette Schröder, hogy a Bundestag megszavazta a kormány előterjesztését.

Előrehozott választások következtében 2005. november 22-én Angela Merkel (CDU) lépett Schröder helyébe, és lett német kancellár.

A válság

2000-ben a világgazdasági recesszió elérte Németországot. Ennek hatása összegződött az 1998-as szociálpolitikai intézkedések következményeivel, ez pedig Németországot addig soha nem tapasztalt mértékű stagnálásig juttatta el. Schröder ettől kezdve igyekezett úrrá lenni a válságon, de már túl közel voltak a 2002-es választások ahhoz, hogy átfogó változtatásokat érjen el.

A Bundestag-választások a koalíció számára pozitív eredménnyel végződtek, de a többség már csak néhány szavazatnyi volt. A közvélemény-kutatások a választások előtt nem tudtak igazi győztest hirdetni, egyedül az iraki háborúval való szembenállás hozott annyi többletszavazatot Schrödernek, hogy legyőzhesse Edmund Stoibert.

A második ciklus elején Schröder nem változtatott stílusán. A fontos jogalkotási kérdések eldöntésére – mint a közelmúltban – különbizottságokat alakított, amelyek a parlamentáris rendszeren teljesen kívül helyezkedtek el, így az SPD sem szólhatott bele mindazon szabályozási tervekbe, amelyeket végül neki kellett elfogadnia a Bundestagban. E bizottságok legfontosabbját a Volkswagen AG igazgatótanácsi tagja, Peter Hartz vezette, ez a munkaerőpiaci reform tervét készítette el. A bizottság javaslatát végül „Agenda 2010” névvel látták el, a kancellár 2003 márciusában ismertette a Bundestag előtt. A csomagban a szociáldemokraták számára elviselhetetlen mértékű megszorító intézkedések voltak, amelyek a szociális juttatásokat, a társadalombiztosítást érintették. Legfontosabb intézkedés a szociális segély megszüntetése volt (ún. Hartz-IV-törvény), ezt a munkanélküli-segéllyel egybevonva kialakították a kétfajta munkanélküliségi juttatást (Arbeitslosengeld I és II), amelyre az álláskeresők meghatározott ideig voltak jogosultak. Ha ezen időköz alatt nem fogadtak el egy felajánlott munkahelyet, megszüntették a segély kifizetését.

Az Agenda 2010 meghirdetése a tömeges tiltakozás egyre nagyobb hullámait indította el, az SPD-hez hű szakszervezetek is egyik tüntetést rendezték meg a másik után, 2004-ben Schrödernek le kellett mondania az SPD-elnökségről.

Peter Hartz 2005-re ígért eredményt – ennek elmaradása a kancellárral szembeni ellenszenvet csak növelte. 2005. május 22-én a legnépesebb és gazdasági szempontból legerősebb tartományban, Észak-Rajna–Vesztfáliában az SPD elveszítette a tartományi választásokat (itt a párt 1966 óta folyamatosan kormányzott). Ez Schrödert lépéskényszerbe hozta. a kancellár lépett is: ki a sajtó elé, bejelentve, hogy feloszlatja a Bundestagot és választásokat írat ki 2005. szeptember 18-ra.

Ennek végrehajtása alkotmányos aggályokat vetett fel: a kancellár szándékosan elveszít egy bizalmi szavazást a parlamentben, hogy aztán újra induljon a következő választásokon? A német Alkotmánybíróság 1983-ban döntött erről, eszerint Schröder lépése alkotmányos volt.

A 2005-ös választási kampányban Schrödert mintha kicserélték volna. Az addig fáradtnak tűnő kancellár újra harcosan fellépett, bár retorikája ekkor már felmutatott némi „balos” jelleget is, sokakban felmerült a kérdés, hogy akkor kitart-e az Agenda 2010 mellett, vagy korrekciókat hajt-e végre?

Schröder a kampányban a padlóról hozta fel pártját, az ellenfél CDU-t pedig az abszolút többségtől nemcsak hogy megfosztotta, hanem egyenrangú felekként tudtak egymással szembenézni (az SPD 25%-os népszerűségi indexről ért el 34%-ot, a CDU/CSU 50%-ról 35,5%-ot). A választásokon kialakult patthelyzet után Schröder ugyan maradni akart a kancellári székben, de végül be kellett látnia, hogy a CDU mint erősebb partner jogosult a leendő nagykoalíciós kormányban a kancellár állítására.

Visszavonulása

Schröder 2005 után távozott a politika élvonalából, ügyvédi irodájával gazdasági társaságoknál vállalt tanácsadói szerepet (Rothschild, Gazprom), majd átvette a nyugat-európai–orosz Nord Stream AG konzorcium felügyelőbizottságának elnöki posztját. (Az Északi Áramlat gázvezeték projekt megvalósítását közvetlenül irányító, 2006-ban alapított Nord Stream AG többségi tulajdonosa az orosz Gazprom, 51%-kal). 2006-ban önéletrajzi kötetével jelentkezett a német politika színpadán (Döntések – életem a politikában, Hoffmann und Campe Verlag, Hamburg, 2006)

Irodalom

A témához kapcsolódó idézetek a Wikidézetben:

Idézetek Gerhard Schrödertől

• Béla Anda–Rolf Kleine: Gerhard Schröder – Eine Biographie (München, 2002) ISBN 3-548-36387-3 (németül)

Jegyzetek

További információk

• Életrajz (németül)
• Irodalom tőle és róla^{[halott link]} (németül)
• Schröder és a német baloldal^{[halott link]}

Elődje: Helmut Kohl

Németország szövetségi kancellárja 1998 – 2005

Utódja: Angela Merkel