Palazzo Farnese

A helyszín szerepel az UNESCO világörökségi javaslati listáján

Palazzo Farnese
Település	Regola
Cím	piazza Farnese (67)
Építési stílus	reneszánsz építészet
Építész(ek)	ifj. Antonio da Sangallo Michelangelo Buonarroti Giacomo della Porta
Hasznosítása
Felhasználási terület	palazzo
Tulajdonos	Italiotes
Magassága	29 m
Elhelyezkedése
Palazzo Farnese Pozíció Róma belvárosa térképén
é. sz. 41° 53′ 41″, k. h. 12° 28′ 15″41.894694444444, 12.47080555555641.894694°N 12.470806°EKoordináták: é. sz. 41° 53′ 41″, k. h. 12° 28′ 15″41.894694444444, 12.47080555555641.894694°N 12.470806°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Palazzo Farnese témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A Palazzo Farnese vagy Farnese-palota egy történelmi épület Rómában, az olasz állam tulajdonában,^[1] amelyet 1936-ban a francia kormánynak adtak át 99 éves időtartamra, olaszországi nagykövetsége céljára. A sangallói szintetizáló áramlat példája a 16. századi reneszánsz építészetben, az azonos nevű téren, a Regola kerületben áll.

Giacomo Puccini Tosca című operája második felvonásának is ez a képzelt színhelye.

Története

A palota tervezésével Alessandro Farnese bíboros (a későbbi III. Pál pápa) eredetileg a fiatalabb Antonio da Sangallo építészt bízta meg, miután 1495 és 1512 között megvásárolta a Ferriz-palotát és a környéken álló egyéb épületeket. Az 1514-ben elkezdődött munkálatokat a Sacco di Roma 1527-ben megszakította, és csak 1541-ben folytathatták, Farnese bíboros pápaságra való emelkedése után, az eredeti terv módosításaival, ugyancsak Sangallo irányításával. Az előtte álló tér is ekkor jött létre.

Sangallo 1546-os halála után Michelangelo irányításával folytatódtak a munkák: neki tulajdonítható az a párkány, amely a homlokzat felső részét határolja, a központi portál feletti erkély a nagy Farnese-címerrel, és a belső udvar nagy részének kialakítása. 1549-ben a pápa halála ismét megszakította az építkezést.

Egyéb munkákat Ruggero, a pápa unokaöccse végeztetett rajta, 1565-től 1575-ben bekövetkezett haláláig, Vignola irányításával. Végül Giacomo Della Porta, a pápa unokaöccse és a második Alessandro Farnese bíboros, a pápa másik unokaöccse folytatta. A palota hátsó traktusa a Tiberis irányában 1589-ben készült el, amelyet egy híddal kellett volna összekötni a Villa Farnesinával, amelyet 1580-ban vásároltak a másik parton, ám a híd sohasem készült el.

Mérete és alakja miatt a palotát „Farnese diójának” hívták, és Róma négy csodája egyikének tekintették, a Cembalo dei Borghesével, a Scala dei Caetanival és a Porta dei Carbonianival.

A 18. században Giuseppe Vasi a sajtóban Palazzo Regio Farnesének nevezte. Akkoriban VII. Károly nápolyi királynak, majd a spanyol Bourbon-család utolsó leszármazottjának, Erzsébetnek tulajdonában volt.

1860–1863 között II. Ferenc nápoly–szicíliai király tartózkodott benne, királyságának elvesztése után. Ebből az alkalomból Antonio Cipolla építész végezte a munkálatokat, és néhány freskót is készítettek. 1874-ben II. Ferenc egy részét bérbe adta a francia kormánynak, amely oda helyezte át nagykövetségét, majd 1911-ben meg is vette a palotát. Ezt követően az olasz állam 1936-ban visszavásárolta, és 99 évre szimbolikus összegért újra kölcsönadta Franciaországnak, egy olyan paktum részeként, amely előírta, hogy az olasz államnak azonos feltételek mellett nyújtja az Hôtel de La Rochefoucauld-Doudeauville-t (más néven Hôtel de Boisgelin), amely Olaszország párizsi nagykövetségének jelenlegi székhelye.

A nagykövetség mellett az épületben található École française (a római francia régészeti iskola) könyvtára.

Leírása

A palota egy szökőkutakkal díszített tér egyik oldalán áll, amelyek újra felhasználják a Caracalla termáiból származó gránitmedencéket. A téglahomlokzat mészkőmezőkkel (56 méteres oldal) három szintre oszlik. A 13 ablak minden szinten különböző díszítésű, a felső emeletet váltakozva íves és háromszögű oromzat koronázza.

A 2000-ben elvégzett restaurációk^[2] a homlokzat egyes részein albasi téglákkal (alig égetett, sárga és különösen porózus) és vasművekkel (jól kiégetett, vörös és nagyon ellenálló) alkották a dekorációt, még a színük elmosódása esetén is. Ezek a díszítések azonban a homlokzat jobb és bal oldalán eltérő logikát követnek. Ez utóbbi geometriailag meghatározott rombuszdíszítéssel rendelkezik, továbbá a legfelső emeleti ablakok timpanonjain virágos betétek vannak, amelyeket mindig kétszínű téglával készítenek. Ezeket a téglákat használják az ablakpárkányra is, amelynek jellegzetes bevágású felépítése van, feltehetően szerkezeti okokból. Az évek során ezek a dekorációk arra készültek, hogy a helyszínen vágott és hengerelt, gyönyörűen emelt udvarfalat szabadon hagyják.

A homlokzat jobb oldala sokkal kevésbé gondosan van kiképezve, a kevés jól meghatározott rombusz a legtöbb kovácsművel ömlesztve a főpad felső részén, az ív közelében helyezkedik el. A reneszánsz Róma feltételezhetően legfontosabb nemesi palotájának homlokzati megoldása itt alátámasztja azt a hipotézist, miszerint az udvart le kell fedni, és hogy a tökéletesen sima és a szinte monolitikus borítás célja a stukkóvakolat vastagságának minimalizálása, a mészkőre két vagy három réteg a mésztejből hozva létre. Ezt a feltételezést támasztja alá az íveltség nyomainak megtalálása a korszak többi fontos építészeti remekén, például a Michelangelo által a Campidoglio-komplexumban alkotott Palazzo dei Conservatoriján.^[3]

Az előcsarnok három hajója dongaboltozattal van borítva, és vörös gránitból faragott dór oszlopok atarolják.

A belső dekoráció különösen kifinomult. A Camera del Cardinalét már 1547-ben Daniele da Volterra (felső fríz), míg a Sala dei Fasti Farnesianit Francesco Salviati festette 1552 és 1556 között, majd Taddeo Zuccaro fejezte be, 1563-tól.

159-től a bolognai Annibale Carracci festette a Camerino Farnese nevű dolgozószoba és a híres Farnese-galéria mitológiai témájú freskóit fivérével, Agostinóval (1557–1602), 1597 és 1607 között.

Az udvaron eredetileg állott Herkules-szobor, a Farnese-Hercules,0 jelenleg a Nemzeti Régészeti Múzeumban, Nápolyban látható a Farnese-gyűjtemény számos más szobrával együtt. Ott tekinthetők meg Giacomo Della Porta Pietà dell'Abbondanza szobrai is, amelyeket eredetileg III. Pál pápa sírjára szánták.

Jegyzetek

Bibliográfia

• AA. VV., Casa Farnese. Caprarola, Róma, Piacenza, Parma, Milánó, 1994
• Boiteux Martine, Le palais Farnèse: áttekintés és közvélemény, Róma: École française de Rome, MEFRIM: Mélanges de l'École française de Rome : Italie et mediterranée : 122., 2010. sz.

Kapcsolódó szócikkek

• Villa Farnesina
• Farnese-kert
• Camerino Farnese

Egyéb projektek

A többnyelvű Wikidézetben további idézetek találhatóak Farnese-palota (Róma) témában.

További információk

• Virtuális túra a Palazzo Farnesében
• Palazzo Farnese. [2006. május 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2005. október 25.)
• Szöveg a Palazzo Farneséről Giovan Pietro Bellori tizenhetedik századi útmutatóban, a Pisa Scolala Normale kulturális öröksége informatikai kutatóközpontjának weboldalán (a „Múzeumok, könyvtárak, galériák, valamint szobrok és festmények díszei épületekben, otthonokban” feljegyzésből) és Róma kertjében, Rómában, Biagio Deversin és Felice Cesaretti alatt, a Falco nyomdában, 1664)
• Palazzi di Roma. [2009. június 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. július 21.)
• Roman Bookshelf - Palazzo Farnese, vedute del XVIII e XIX secolo
• An illustrated architectural guide (angol nyelven). [2005. november 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2005. október 25.)
• (angolul) Részletes nyomatok és fényképek gyűjteménye Sibelius Akadémia, a helsinki zenei egyetem weboldalán
• (angolul) A Galleria dei Carracci képei a Művészeti Web Galéria webhelyén
• Látogatások a Palazzo Farnesében az olaszországi francia nagykövetség honlapján
• A Palazzo Farnèse kiállítás áttekintése . A reneszánsz kollekcióktól a francia nagykövetségig (Róma, Palazzo Farnese, 2010. december 17. – 2011. április 27.)

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Palazzo Farnese (Roma) című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.