Szatíra : Elnevezése, A költői szatíra története, A szatirikus ábrázolás története, Szatirikus írók, költők Wikipédia, a szabad enciklopédia

Szatíra

A szatíra (a görög szatürosz, azaz „szatír” vagy latin satira, azaz „gyümölcsöstál” kifejezésből) két jelentésben is használatos:

Szűkebb értelemben költői szatíra. Egy ókor óta használt lírai műfaj. Jellemzője, hogy a valóság komikus-ironikus ábrázolására törekszik. Ábrázolási módszerei között szerepel az arányok megváltoztatása, a kicsinyítés, a nagyítás, a túlzás.
Tágabb értelemben szatirikus ábrázolásmódú mű. A költői műfaj nevéből született a szatirikusság fogalma, amely mindenféle művészeti ágban, műfajban megtalálható ábrázolási módszer. A bemutatott helyzet vagy ember látszólag komoly, a történet, illetve a körülmények összessége viszont groteszk vagy abszurd, és ez a kettősség komikus-ironikus hatást eredményez. Az ilyen ábrázolási módot alkalmazó műalkotást tágabb értelemben szintén szatírának nevezzük, ezek között lehetnek regények, drámák (pl. Arisztophanész vígjátékai), filmek, zenék stb.

Elnevezése

A szatíra elnevezést a költői műfaj első kritikusa Quintilianus használta először Rómában, hogy Lucilius műveit jellemezze. A kifejezés eredete az egyik magyarázat szerint a latin satira vagy satura lanx kifejezés, ami gyümölcsöstálat jelent, és ami a római szatíraköltészet témáinak tarkaságára utalhat. A 16. században ezzel szemben általánosan elterjedt nézet lett, hogy a szatíra elnevezés a görög szatír (szatürosz) szóból származik. A szatírok Dionüszosz kísérői és a ókori görög szatírjáték állandó szereplői voltak. Ez a szófejtés azt a felfogást támasztotta alá, hogy a szatíra maró, mint Juvenalis gúnyversei, és nem szelíd, mint Horatius humoros költeményei.

A költői szatíra története

Ókori Görögország és Róma

A görögöknek még nem volt külön szavuk a komikus-gúnyos versek megjelölésére, csak a cinikus és a paródia kifejezést ismerték. A szatíra legrégebbi ismert alakja a gadarai Menipposz, akinek írásai ugyan nem maradtak fenn, de csodálóinak és utánzóinak dialógusaiban keveredik a komolyság és a gúnyolódás.

Idősebb Plinius szerint a Kr. e. 6. században élt Hippónax olyan kegyetlen szatírákat írt, hogy a kicsúfolt felakasztotta magát.^[1]

A neves ókori római szatíraírók közül meg kell említeni Horatiust és Juvenalist, akik a Római Birodalom korai szakaszában alkottak. A római császárok (különösen Augustus) bírálói szükségszerűen az irónia fátyola alá rejtőztek. A római szatíra fogalma azonban sokkal tágabb volt, mint a későbbi korokban, mivel magába foglalt fantasztikus és színes humoros elemeket is, és viszonylag kevés gúnyt tartalmazott.